Mára

Istenhez fohászkodunk, de magunkban bízunk

Nyári diákmunka, ezaz!

A JOB diák iskolaszövetkezet egy nagy szemetes kosár.

Belenyúlsz, kurkászol benne, mert rákényszerít az élet, de rá jössz, hogy azzal is többre mennél, ha csak nézed a bűzölgő szemetet.

Kezdődik a történet azzal, hogy még májusban felkerestem egy barátnőmmel a diákmunkával foglalkoző szövetkezetet, hogy biztosan kapjunk szerződést, ez meg is történt.

A kölyök nagy álmokkal belevág a nyári munkába, hogy keressen pénzt szemptemberre a sulira, erre nem hogy pénzt keresne, még ráfizet.

Előzetes egyeztetések után, szerződéssel a zsebembe felkeltem reggel fél 4-kor, hogy 5-re már Nyíregyen legyek, aztán onnan egy heringjárat tovább vigyen fél 6-kor az Ipari parkba melózni.

Miután egymás szájába álltak az emberek a buszon, alig hittem, hogy megérkezzünk és neki kezdjek a pénz csinálásba.

Erre szívélyesen közlik velem a cég kapujába, hogy bocsi, de nem férsz be a műszakba.

Nos jött a nagy öröm, ennyit a szerződésről, ennyit a tárgyalásról, ennyit  a nagy terveimről.

Tulajdonképpen mindenki jól járt velem, csak én magammal nem.

Első helyen az OTP áll, hisz a melóhoz kötelező volt számlát nyitni.

A következő a MÁV, hisz előre megvettem jó pénzért a 30 napos bérletet.

Természetesen az iskolaszövetkezet fejét nem tudom utolérni, hogy kérdőre vonjam, mit szórakozott verem, nagyon aljas húzás volt tőle, márcsak azért is, mert ez előtt már egy héttel állandóan az alkalmat kerestem nála, hogy mégis mikor kezdhetek már a munkahelyen, erre nagy nehezen kiharcolom és akkor is ez lett a vége.

A barátnőm, aki szintén regisztrált nála műszakra, mégcsak nem is tudtak róla a cégnél, legalább rólam annyit mondtak: haza mehetsz, nem férsz be.

Nos, így kénytelen voltam felsőbb körökhöz panaszt benyújtani, márha a kis királylány átbaszni áttudott, akkor hadd mutassam meg rosszal cseszett ki, tehát egyenesen az Országos Iskolaszövetségnek írtam egy panaszlevelet, akik már vissza is írtak, hogy felveszik velük, azaz a JOB-osokkal a kapcsolatot.

Szóval nem semmi, hogy milyen korán, 17 évesen küzdök az életért.

Kár, haszon, fátyol = Szerelem

Az életben mindannyian átélünk olyan érzéseket, amik boldogságot fecskendeznek belénk, mégsem tudjuk, hogy ez az érzés nekünk jót tesz vagy inkább árt, na és ekkor még mindíg ott van a mindent homályba borító boldogság megjelenése is.

Tegyük fel: Szerelmesek leszünk, már nem csak tetszik az illető, hanem minden 5. percben rá gondolunk. Elolvadunk már a neve hallatán is...ismerős?

Egyszóval Zombikká válunk, amikor szerelembe esünk.

Szeretünk zombik lenni?

Mondhatnánk igen...jó érzés.

De mi van akkor, ha anélkül, hogy észrevennénk kifordulunk magunkból az érzés hatására?

Ha a szerelem már nem csak érzésben, nem csak külsőségekben ( arcpirulás, mosoly, zavart pillantások), hanem belső változásokban is megnyilvánul.

" Mióta szerelmes lett totál megváltozott."-hányszor hallottunk már ilyen és ehhez hasonló mondatokat!?

" Rá se lehet ismerni!"-olyan dolgok iránt kezd érdeklődni, amik eddig teljesen idegenek voltak számára, megpróbál úgy viselkedni, hogy az megfeleljen a kiszemeltnek. A gengszter lady elkezdi a pasija rock lemezeit hallgatni, a stréber pali pedig tanulás helyett gyúrni kezd...WTF?!!

És akkor most melyik is a valódi csaj/pasi?

A szerelem elmosta az addigi személyiségét.

De ha felébredünk, ha kiábrándulunk  vagy egyszerűen érezzük, hogy valami hiányzik ebből a szerelemből ( a megszokott igazi éned) akkor vissza találunk-e önmagunkhoz vagy depresszióba esünk?

Sétálj magaddal most és majd elszálltok később

Számomra annyira meglepő, hogy egyesek miért lepődnek meg azon, hogy szerelmes vagyok magamba.

Talán csak másba lehetne?

Annak ellenére, hogy ezzel a testtel húzok le több évtizedet.

A lelkemnek és a tudatomnak jelenleg ez a végrehajtó, megfogható alakja, avagy teste, Ti jelenleg így láttok engemet, ebben a külalakban, akkor pont én nekem nem kellene önmagamba szerelmes lenni?

(Persze, ha valakinek csak szex-ben kimerül a fogalma szerelmi téren az gyorsan felejtsen el.)

Hisz az a világ egyik legbelsőségesebb boldogsága!

Ha elmerülsz magadba, akkor úgy érzed egyé váltál az univerzummal és akkor megértheted, hogy miről is beszélek akkor, amikor azt mondom szerelmes vagyok önmagamba, mert olyankor nincs más ott benned csak a végtelen boldogság.

Persze akinek mindezekről fogalma sincs, csak tanul, lustul, monoton életet él, a tipikus megnyomorított lelkű és csukott szemmel járó azt se tudja mi az a szamáddhi, vagy  belső boldogság, a Halálról is csak a félelem jut eszébe, nos az ilyen emberek, akiket lehetne begyöpösödött és nagyon szegényes információ tárháza van könnyen gondolhatja, hogy egoista vagyok.

Ez vicces, ugyanis én nem nézek le senkit, én nem tartom magam különbnek senkinél, legfeljebb elcsodálkozom, hogy miért járnak az emberek csukott szemmel és miért tagadják meg maguktól a tudást.

Tudom, hogy nem körülöttem forog a világ, csupán a világgal forgom, mint bárki más, legfeljebb én nem rettegek az utolsó percektől, tudom, hogy fizikailag megszűnhetek, de ami igazán fontos az újra egyesülni fog azzal ahonnan lett.

Én úgy gondolom, hogy a szeretet feltétel nélküli, spontánul kiáramló. És vagy kiáramlik belőled valaki vagy valami iránt, de nem adhatsz belőle egy darabot senkinek sem, hogy nesze vigyed.

A szereted belőled áramlik ki, ezért ha te magadat nem szereted, csak egy beteges szeretet fog kiáramlani belőled. Tehát kell, hogy a szeretet téged is átjárjon.

A szerelem pedig a szeretet legfelsőbb szintje. Amikor a boldogság szilárd, nem függ a környezetedtől és szereted magad, hibáiddal együtt, akkor rájösz, hogy máshogy nem fejezheted ki magad, te nem csak szereted magad, igazi benső lényeddel együtt, teljes spiritualitásodban tested és lelked egyensúlyánál megszületik...szerelmes vagy önmagadba.

Mert azt az érzést nem írhatod már szeretetnek.

Amikor egyedül vagy, már nem magányosnak érzed magad, hanem boldogan magadba merülsz, és képes vagy újjá születni.