Az életben mindannyian átélünk olyan érzéseket, amik boldogságot fecskendeznek belénk, mégsem tudjuk, hogy ez az érzés nekünk jót tesz vagy inkább árt, na és ekkor még mindíg ott van a mindent homályba borító boldogság megjelenése is.
Tegyük fel: Szerelmesek leszünk, már nem csak tetszik az illető, hanem minden 5. percben rá gondolunk. Elolvadunk már a neve hallatán is...ismerős?
Egyszóval Zombikká válunk, amikor szerelembe esünk.
Szeretünk zombik lenni?
Mondhatnánk igen...jó érzés.
De mi van akkor, ha anélkül, hogy észrevennénk kifordulunk magunkból az érzés hatására?
Ha a szerelem már nem csak érzésben, nem csak külsőségekben ( arcpirulás, mosoly, zavart pillantások), hanem belső változásokban is megnyilvánul.
" Mióta szerelmes lett totál megváltozott."-hányszor hallottunk már ilyen és ehhez hasonló mondatokat!?
" Rá se lehet ismerni!"-olyan dolgok iránt kezd érdeklődni, amik eddig teljesen idegenek voltak számára, megpróbál úgy viselkedni, hogy az megfeleljen a kiszemeltnek. A gengszter lady elkezdi a pasija rock lemezeit hallgatni, a stréber pali pedig tanulás helyett gyúrni kezd...WTF?!!
És akkor most melyik is a valódi csaj/pasi?
A szerelem elmosta az addigi személyiségét.
De ha felébredünk, ha kiábrándulunk vagy egyszerűen érezzük, hogy valami hiányzik ebből a szerelemből ( a megszokott igazi éned) akkor vissza találunk-e önmagunkhoz vagy depresszióba esünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése