Van nekem egy barátnőm, akinek buta módon ígéretet tettem, miszerint elmegyek a falujában tartott fesztiválra.
Buta módon..., hisz hogyan is ígérhettem én meg bármit is.
A múltban, akkor amikor megígértem, hogy elmegyek én csak azt a pillanatot uraltam, csak abban a pillanatban voltam biztos, még minden kérdőjel volt a jövővel kapcsolatban.
Nos, azóta már sok víz lefolyt a Dunán és még több a Gangeszen.
Már több tucatszor más időben kelt fel a Nap és nyugodott le.
És annyi minden más változott...
Ígéret? Butaság aki tesz!
Hogy lehettem én biztos a jövőben, amikor még csak körvonalakat se láttam belőle. Olyan viszonylagos.
A jövő mindig kérdő jel. Nem látom, hogy mi fog történni, esetleg csak tippelni lehet, hogy mire lehet számolni, de ez edés kevés.
Ezért, ha rám hallgattok, leszoktok az ígérgetésekről. Olyan, mintha a levegőbe beszélnétek, úgy tesztek, mintha holtig biztosak lennétek valamiben, amikor fogalmatok sincs, hogy mi fog történni a jövőben.
Azt sem tudhatod nem-e halsz meg, afelől se lehetsz biztos, hogy a másik még akarni fogja-e az ígéretben foglaltakat.
Tehát már nem akarok menni a fesztiválra. Ezt megírtam a barátnőnek is, aki ezt írta: "ennyit a barátságról...".
Hát én pedig azt mondom!
Miért? Neked ennyit jelentett a barátság, hogyha elmegyek barátok leszünk, ha nem megyek akkor nem leszünk barátok?!
Nos nekem nem kell ilyen barát.
Valószínűleg fogalmad sincs arról, hogy mi az a barátság.
Nem egy használati tárgy vagyok akit kedvedre irányíthatsz, te számomra barát vagy. Aki mellett jól érzem magam, akinek örülök, hogy elfogadja a szeretetemet. Semmi mást nem jelentett számomra csak az abszolút önkéntelen szeretetet, nem pedig birtoklást.
Ilyen meg se fordult ezidáig a fejemben.
Végülis...örülök, hogy kiderült, hogy nem vagyok a barátod, de ettől én még mindig mosolyogva gondolok rád, én még mindig kedvellek téged, én még mindig barátomnak nevezlek.
