Egy végső igazság

Nem voltam veletek fair, sajnálom.

Sokan látogatjátok a blogot és már 2 hete semmi hírt nem adtam magamról.

De most ismét ki kell valamit írni magamból, mert rájöttem a magam végső igazságára, legalábbis egyre a sok közzül.

Azon gondolkoztam, vajon hányszor kell csalódnom egy barátban, amikor végleg azt mondom: nem kérek többé belőled.

Egyátalán létezhet-e olyan, hogy csalódom valakiben, vagy csupán eddig még nem ismertem igazán és ebből következik a kellemetlen meglepetés.

És rájöttem.

Mindenre rájövök előbb vagy utóbb... és általában utóbb (de legalább még ebben az életben).

Megjelenik előtted egy barát, azt hiszed, hogy ő különleges, azt hiszed, hogy végre révbe értél, van egy társad, akivel kölcsönösen könnyítetek az életen, sőt boldogság van kettőtök között.

Milyen csodálatos dolog is a boldogság, pláne, ha az egy másik ember miatt van.

Nem egy tárgy, amit megvehetsz pénzért, nem egy vicc, amit bármikor hallhatsz..., egy ember, aki önszántából van veled és együtt fürödtök a boldogságban.

Ez azért a hiearchia csúcsa.

De a tröténetnek még itt nincs vége, mert az élet az már csak történik, nem stagnál és jön egy csalódás.

Aztán még egy. Aztán ismét azon kapod magad, hogy " azt hittem,hogy...,de áh... "-mégsem úgy van.

Eltávolodtok a barátoddal egymástól, azt mondod itt nincs valami rendben, én ezt nem így gondoltam és még kitudja mennyi kifogásoló szó és mondat kerül a szánkra, tökmindegy a lényeg a csalódottság.

Ismétlem, a csalódottság.

De én most feleszméltem!

Ahányszor csalódtam benned barátom, annyiszor csalódtam magamba.

Mert ahányszor rosszalóan csóváltam a fejem és huztam el szomorúan a számat, csak rájöttem, megint képes voltam elhinni, hogy ismerlek.
Azt hittem ismerlek, úgy gondoltam, hogy tudom mire vagy képes, mit tennél meg, mit tartasz helyesnek, milyen normák szerint élsz..... 
Elképzeléseim vannak, de annyira sosem ismerlek és sose foglak kiismerni Téged, hogy ne csalódhatnék benned.

Akár kellemesen, akár szomorúan.

Annyiszor varázsolhatsz negatívat és pozitívat nekem ahányszor csak akarsz, hisz csupán magam felől lehetek biztos, téged pedig csak sejtlek, de ez mitsem változtat azon a tényen, hogy szeretlek.

Rodhadt alma szindróma

Gondolkoztatok már azon, mennyire rossz, amikor a félelem sarokba szorít?

Én félek.

Állandóan félek. Azt hiszem ez már kezd betegessé válni.

Köntösbe bujtatom a félelmemet, minél több címet elnyerve, minél több elismerést kiharcolva leplezem a meglapuló hatalmas félelmet.

Erős vakolat az én váram. 

Bemázolom ragyogással és sikerrel magam, csakhogy ne tudják meg azt, hogy mennyire félek, hogy mennyire döntésképtelen vagyok. 

És ez egy tökéletes technika. Mert senki se érhet engem utol, úgy érzem senki sem nőhet fel eléggé az én eredményeimhez.

Micsoda ostoba nő vagyok mi?

Egyszer az olvastam a szeretetben kitágulsz, de a félelem összezsugorít.

Nem csodálom, én tudom, hogy ez így van.

Én megéltem ezt, pontosabban állandóan ezt élem meg.

Nem tudom nektek megmagyarázni miért, de félek attól, hogy valaki igazán megismerjen, hogy minden rejtett zugot kiismerjen a lelkemben.

Ez megrémiszt. Talán még önmagammal is félek szembe nézni...

De annyi mindent elveszítettem már a félelem, a kitágulás hiánya miatt, hogy ideje bátornak lennem.

Egész héten képtelen voltam az egomat eldobni, ezért képtelen voltam megmutatni a szüleimnek, a barátaimnak a szeretetemet. 

Pedig mindvégig bennem égett, de most, hogy elkezdődött az új tanév, hirtelen hatalmas közegbe kerültem.

Túl sok volt...so many people.

És szokás szerint még jobban féltem, még jobban bezártam magam a vakolatom mögé.

Nem mondom, hogy sajnálom.

Azt mondom, bátor leszek.

Már ezzel a vallomással is azzá lettem.