Gondolkoztatok már azon, mennyire rossz, amikor a félelem sarokba szorít?
Én félek.
Állandóan félek. Azt hiszem ez már kezd betegessé válni.
Köntösbe bujtatom a félelmemet, minél több címet elnyerve, minél több elismerést kiharcolva leplezem a meglapuló hatalmas félelmet.
Erős vakolat az én váram.
Bemázolom ragyogással és sikerrel magam, csakhogy ne tudják meg azt, hogy mennyire félek, hogy mennyire döntésképtelen vagyok.
És ez egy tökéletes technika. Mert senki se érhet engem utol, úgy érzem senki sem nőhet fel eléggé az én eredményeimhez.
Micsoda ostoba nő vagyok mi?
Egyszer az olvastam a szeretetben kitágulsz, de a félelem összezsugorít.
Nem csodálom, én tudom, hogy ez így van.
Én megéltem ezt, pontosabban állandóan ezt élem meg.
Nem tudom nektek megmagyarázni miért, de félek attól, hogy valaki igazán megismerjen, hogy minden rejtett zugot kiismerjen a lelkemben.
Ez megrémiszt. Talán még önmagammal is félek szembe nézni...
De annyi mindent elveszítettem már a félelem, a kitágulás hiánya miatt, hogy ideje bátornak lennem.
Egész héten képtelen voltam az egomat eldobni, ezért képtelen voltam megmutatni a szüleimnek, a barátaimnak a szeretetemet.
Pedig mindvégig bennem égett, de most, hogy elkezdődött az új tanév, hirtelen hatalmas közegbe kerültem.
Túl sok volt...so many people.
És szokás szerint még jobban féltem, még jobban bezártam magam a vakolatom mögé.
Nem mondom, hogy sajnálom.
Azt mondom, bátor leszek.
Már ezzel a vallomással is azzá lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése