A beérkező leveleim kapcsán

Köszönöm az e-mail-eket, sajnálom, hogy csak a mai nap tudtam még válaszolni rájuk, de az igazat megvallva nem számítottam rá, hogy felfogtok keresni kérdéseitekkel, így eddig ritkább időközönként néztem a mail-emet, de ez mostantól változni fog. Továbbra is szívesen fogadom a negatív és pozitív véleményeket egyaránt és a bejegyzésekkel kapcsolatos véleményeteket.
krisztaspirituale@gmail.com

Nem budítom le a szív érzéseit szavakra, hallgassátok és érezzétek!

Küzdeni a szerelmedért? Vagy inkább magadért.

Te fiú!

Felőlem aztán küzdhetsz a szerelemért, hátha a nagy veríjtékezésed közepette beléd szeret a lány, de arra kérlek, hogy közbe ne legyél vak!

És legfőbbképp csatád során ne döntsd nyomorba a meghódítani kívánt lányt, se magadat.

Én még mindig azt mondom nektek, hogy a szerelem vagy kihajt magától, vagy csak birtokos viszony alakul ki.

Nincs csodálatosabb érzés, mikor a lelked öröm táncot lejt és a szívedben kirobban a rózsa bimbó, a szerelem rózsája.

Semmilyen szerelmi stratégia nem ér fel a szerelembe eséssel.

Mert ne feledjétek, a szerelembe nem belelök téged valaki, te magad esel bele, és végül te magad leszel a szerelem. Mert az érzés annyira átjár, hogy nem tudod elfojtani és amit nem fojtanak el az kicsurran, kiárad, szabad utat talál magának.

Küzdeni a szerelmemért? Vagy inkább magadért?

Én nem vagyok beléd szerelmes, kérlek érzelmileg ne erőszakolj meg, na harcolj a szívem ellen, a szívemért mondva.

Akarás és a hozadéka

Ha azt akarom, hogy a dühöm elszálljon, el kell engednem azt, hogyakarom.

Mert bármit amit akarok küzdéssel jár, egy harccá, az akarás egy célért van kitűzve, amit el akarok érni. Elérni bármiféle képpen.

Az akarás küzdelem.

A csaták pedig mindig negatív hozadékokkal járnak.

A düh, amikor átveszi felettem az irányítást negatívan befolyásolja az életemet.

Az akarás negatív hozadéka egyesül a dühömmel, ez nem vezet sehová csak ismételten dühöz, csalódáshoz és még több dühöz.

Nincs szükségem semmire csak arra, hogy nyugodt legyek, nyugodt vagyok, és nem akarok, csak vagyok.

Megbékélhetetlen

Megpróbálom hűen  rekonstruálni a beszélgetést nektek:

Pár nappal ezelőtt felkeresett egy kedves ismerősöm, hogy mégis mit kellene tennie.

Elsorolta a problémáját, ami a következő volt:

A barátja egyre kevesebbet törődik vele, elmaradnak a lágy csókok, állandóan talál kifogást a közös hosszú időtöltésekre. Régen ez nem így volt, minden szabad percet egymással töltöttek, a fiú a csillagokat is lehozta volna a lányért, minden szavára ugrott. Leszokott a cigarettáról, nem járt hétvégente bulizni, hogy még azt is kettesben töltsék.

Elég visszataszító volt hallgatni, hogy még a sarki kereskedésbe is úgy lehetett a srácnak leugrania, ha azt jelezte a lánynak, ne aggódjon, legfeljebb 10 perc és rohan is vissza,

Ez nem természetes dolog, mégis mikor foglalkoztak magukkal a szerelmesek?! Ők meg is halltak vagy mi a szösz? Amikor ezt kérdeztem a lánytól azt válaszolta, hogy ők így foglalkoztak magukkal. 

Akkor ti csak egymással foglalkoztatok, ez volt a válaszom.

Namármost az ember nem másnak születik. Mert már Ti -mondtam- szimbiózusban éltetek, természetesen az ember meg nem valamiféle állat, hogy a végén már önálló életre is képtelen legyen, hiszen egy egészséges ember legfőbb kincse, hogy képes önálló életre. Te pedig ezt elvetted tőle. Már hogy lehetne valaki boldog, ha elveszed ezt a kincset tőle?

Itt kezdődött a kedves ismerősöm hápogása...

De ennek ellenére folytattam.

Ez egy kapcsolat volt, egy kapzsi kapcsolat.

A szerelem amiről beszéltél eleve halott volt, mikor te is kezdenél felébredni, hogy nincs szerelem, eljösz ide hozzám és a barátodat arra kéred, hogy bizonyítsa be, hogy szeret.

Te még mindig betegesen ragaszkodsz a bomló szerelemhez, minek a testét már a férgek járják, pontosan azok a férgek, amik eddig is ott voltak, de neked ez nem számított. Csak a másik birtoklása érdekelt, az a szerencsétlen srác meg azt hitte, hogyha birtokolják az a szerelem és majd a birtoklóját hívják a szerelmének.

Te boldog voltál, hisz egy tárgyat bármikor vehetsz, csak elég pénzednek kell hozzá lenni, de egy szabad akarattal megáldott embert, mégcsak nem is állatot (bár az is rád támadhat) birtokolhattál. Micsoda kincs!

A fiútól elvetted az ő kincsét és te rögtön felékszerezted magad.

Kérj tőle bocsánatot, hogy rákényszerítetted egy szerepre, mert azt hazudtad neki, hogy ez a szerelem.

Végig se értem a gondolataimnak, már is kibékíthetetlenül magamra haragítottam.

Jól kiosztott és elment.

Ennyi a sztory.

Ennyi?! Nem, pontosabban ennyit.

Van nekem egy barátnőm, akinek buta módon ígéretet tettem, miszerint elmegyek a falujában tartott fesztiválra.

Buta módon..., hisz hogyan is ígérhettem én meg bármit is.

A múltban, akkor amikor megígértem, hogy elmegyek én csak azt a pillanatot uraltam, csak abban a pillanatban voltam biztos, még minden kérdőjel volt a jövővel kapcsolatban.

Nos, azóta már sok víz lefolyt a Dunán és még több a Gangeszen.

Már több tucatszor más időben kelt fel a Nap és nyugodott le.

És annyi minden más változott...

Ígéret? Butaság aki tesz!

Hogy lehettem én biztos a jövőben, amikor még csak körvonalakat se láttam belőle. Olyan viszonylagos.

A jövő mindig kérdő jel. Nem látom, hogy mi fog történni, esetleg csak tippelni lehet, hogy mire lehet számolni, de ez edés kevés.

Ezért, ha rám hallgattok, leszoktok az ígérgetésekről. Olyan, mintha a levegőbe beszélnétek, úgy tesztek, mintha holtig biztosak lennétek valamiben, amikor fogalmatok sincs, hogy mi fog történni a jövőben. 

Azt sem tudhatod nem-e halsz meg, afelől se lehetsz biztos, hogy a másik még akarni fogja-e az ígéretben foglaltakat.

Tehát már nem akarok menni a fesztiválra. Ezt megírtam a barátnőnek is, aki ezt írta: "ennyit a barátságról...".

Hát én pedig azt mondom!

Miért? Neked ennyit jelentett a barátság, hogyha elmegyek barátok leszünk, ha nem megyek akkor nem leszünk barátok?!

Nos nekem nem kell ilyen barát.

Valószínűleg fogalmad sincs arról, hogy mi az a  barátság.

Nem egy használati tárgy vagyok akit kedvedre irányíthatsz, te számomra barát vagy. Aki mellett jól érzem magam, akinek örülök, hogy elfogadja a szeretetemet. Semmi mást nem jelentett számomra csak az abszolút önkéntelen szeretetet, nem pedig birtoklást.

Ilyen meg se fordult ezidáig a fejemben.

Végülis...örülök, hogy kiderült, hogy nem vagyok a barátod, de ettől én még mindig mosolyogva gondolok rád, én még mindig kedvellek téged, én még mindig barátomnak nevezlek.

A dolgok természetessége...

Egyszerre vagyunk áldottak és átkozottak.

Ugyan azok a dolgok szomorítanak el, amik boldoggá tesznek.

Sose feledjétek, hogy az érmének mindíg két oldala van!

Örültök a gyerekeiteknek, akik bosszúságot, csalódást okoznak nektek.

Hajszoljátok a pénzt, ami megfertőzi szíveteket.

Örültök a szüleiteknek, akik csorbítják szabadságotokat.

Sikeresek vagytok, de a szegényes magánélet örökké kísért titeket.

És mi elfogadjuk a dolgokat a maguk természetében.

Mert míg érezzük a fájdalmat van, ami a földhöz köt.

És ha már repülünk, mert láncaink elszakadtak, tudjuk, hogy most vagyunk boldogok.

Csak a tehetetlen ember ordibál

Bevezetés: állok a buszmegbe és  a közmunkásból kikel az ördög...eszeveszetten elkezd ordibálni, mert nem bírja megcsinálni a sziklakertet. haragszik a munkáltatóra, a kövekre, amik nem állnak meg szépen és végül haragszik Istenre, hogy " mé' veri" . Vagy 10-en voltunk a megállóba, személyszerint rohadtul nem voltam kíváncsi arra a jelenetre amit a munkásnak "köszönhettem".

Már maga az ordibálás is figyelem felkeltő, az ember nyomatékosítás céljából emeli fel a hangját.

Már az ősemberek is ordibáltak, hogy UA AÁ JÖN A VAD!!!

Ha írásban az ordibálásomat szeretném kifejezni nagy betűket használnék és felkiáltó jeleket...ez tiszta sor.

De az ordibálásnak van más funkciója is a felhívó szerepén kívül.

Fizikai fájdalom...hangosabban beszélünk, hogy elnyomjuk a fájdalmainkat.

MEGÉGETETT AZ OLAJ JÁÁÁÁJ!!!

Vagy szülés közben ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ-nyomjon kérem-ÁÁÁÁÁÁÁ.

 Felhívás, fájdalom és félelem.

SEGÍTSÉG BENN RAGADT A LÁBAM A LIFTBEN!

Vagy a sötét szobában hangosan énekelsz, hogy elkergesd a kísérteteknek még csak a gondolatát is a fejedből.

Végül az agresszív ember is ordibál, hogy túlcsorduló indulatainak utat engedjen.

Aztán a tehetetlen ember,a kivel nemrég találkoztam. 

Az az illető, aki fél, hogy tekintélyén csorba essen, megakadályozza, hogy egoját zsugorítsák->felfújja magát, ordibál, elhordja minden embert, akinek csak egy kicsi köze is van a problémája forrásához mindenfélének.

Tehát, ha ordibálsz, gondolkozz el, hogy vajon beleestél-e a tehetetlen ember skatujába..., mert ha igen,a kkor többet ártasz magadnak, mint használsz.

Hisz az ordibálás célja nem az egó védelme, ha annak használod vissza fog ütni, előbb vagy utóbb, de megfogod inni a levét.

Ha kiabálással véded magad, az nem fog a másik emberben megmaradni, csak foszlányoknak, a legmagasabb hangok talán megmaradnak, de estére már csak "kitudja miket hordott össze, teljesen meg volt veszve."

Maradj nyugodt és alaposan ragd le a másikba érveid alapjait, hogy kikezdeni ne tudjanak már napok múlva vagy, hetekkel, vagy évekkel később.
Persze az se hátrány, ha nem csinálasz magadból barmot vagy alacsonyítod le magad vele még jobban.

Gettó, de gyűlöllek!

2 nagy dörrenés az ajtón az éjszaka kellős közepén és neked elszáll minden addigi gondolatod.

Ott, a halál kapujában állva csak a félelem tölti ki benned az űrt.

A halál félelem, amikor a hatalmas késekkel átdobnak a halál kapuján.

Félsz az ismertet itt hagyni az ismeretlenért.

Mert még a legrondább élményed is gyönyörűnek tűnik.
A félelem teljesen megbénított, egy rugás, egy mozdulat se jutott eszembe a Resident Evilből vagy Jackie Chan-től.

Felmerült: Vajon várnak odaát?

Mindenesetre túléltem, élek.

De ezt sohase fogom elfelejteni.

Ha valamikor, akkor most még jobban rettegek.

Rettegek, hogy legközelebb nem élem túl, rettegek, hogy még egyszer akár csak hasonló is történhet...és még mindíg félek, hogy képtelen voltam bármit is tenni, akkor mi lesz legközelebb?

Remélem NEM lesz legközelebb, soha az életben!

by. KriSzta S.

" Ahol egy álom tragikus véget ér,

ott kezdődik a reményt vesztettség.

S mikor a bú végleg kiszipolyozta lelkünket,

Elkezdődnek az új tervek szövése,

a bosszú édes ízének megismerése."

 -ez az után fogalmazódott meg bennem, miután az osztályfőnököm diszkriminált.

 A szabályokat elhagyva kedvtelésből egyszerűen csak kizárt egy számomra fontos versenyből.

Persze a rákövetkezendő éven, amikor ismét megtartották a versenyt bezsebeltem a díjat. Azon az éven a bosszú vezérelte minden cselekedetemet....végülis bejött.

"Vannak olyan dolgok az életben,

amiket sohasem változtathatsz meg.

Pont ami a véredbe van kódolva.

Bármennyire is elfojtod,

ki irtani nem tudod."

-nos ez akkor villant át az agyamon, amikor azok a tulajdonságok jelentek meg bennem, amiket mindig is utáltam az apámban. Hiába próbáltam kontrollálni, gyakran elszakadt a húr.

"A kísértés olyan, mint egy vírus.

Belülről kezd el enni,

míg végül látható nyomai lesznek rajtad."

-konkrétan ezt a fogyókúra ihlette meg bennem. Képtelen vagyok nemet mondani az édességeknek és csak hízok.

"Nem az az igazi barát, aki megosztja veled a füvet.

Hanem az, aki eldobja azt érted."

-miután elhívtak egy drog partyra rájöttem, hogy nem szabad azokhoz a személyekhez kötődnöm akik képesek lennének megmérgezni . Márpedig azok nem neheztelhetnek rám, akik azt mondják barátaim és mégis helytelen útra sodornak. A barátság kapcsolatában az emberek fejlődnek, a cuccozás is fejlődésemet szolgálta volna, csak éppen visszafele.

Így inkább hagytam őket a fenébe.