Megleptem magam a 18.-omon

Csendes letéti áron
párnámra dönt az álom,
lízingelem az időt,
mialatt ábrándozom, hogy elragad az álom.

Elhallgattatnád?
Azt a vénszájú öreget, ki azt mondja:
de megöregedtem!

Elhallgattatnám!
Belé fojtanám az igazat,
magamba tölteném a hamisat,
az időt álló Kriszta Chrisot!

18 lettél szépségem,
ma holnapra  már vénségem,
feleségül veszlek, hogy eltemesselek,
de előtte az otthonban kergülj meg a demens részlegen!

Neked kellett az élet,
szépségével, sikerével,
szépséges pénzeivel gazdag lettél,
mára már eléggé, hogy kriptára költsd,
benn ne felejtsd a kamatot!
Lefizetheted belőle a papot,
hogy csak csupa szépeket mondjon.

KriSzta drágám! Boldog szülinapot!

Egy végső igazság

Nem voltam veletek fair, sajnálom.

Sokan látogatjátok a blogot és már 2 hete semmi hírt nem adtam magamról.

De most ismét ki kell valamit írni magamból, mert rájöttem a magam végső igazságára, legalábbis egyre a sok közzül.

Azon gondolkoztam, vajon hányszor kell csalódnom egy barátban, amikor végleg azt mondom: nem kérek többé belőled.

Egyátalán létezhet-e olyan, hogy csalódom valakiben, vagy csupán eddig még nem ismertem igazán és ebből következik a kellemetlen meglepetés.

És rájöttem.

Mindenre rájövök előbb vagy utóbb... és általában utóbb (de legalább még ebben az életben).

Megjelenik előtted egy barát, azt hiszed, hogy ő különleges, azt hiszed, hogy végre révbe értél, van egy társad, akivel kölcsönösen könnyítetek az életen, sőt boldogság van kettőtök között.

Milyen csodálatos dolog is a boldogság, pláne, ha az egy másik ember miatt van.

Nem egy tárgy, amit megvehetsz pénzért, nem egy vicc, amit bármikor hallhatsz..., egy ember, aki önszántából van veled és együtt fürödtök a boldogságban.

Ez azért a hiearchia csúcsa.

De a tröténetnek még itt nincs vége, mert az élet az már csak történik, nem stagnál és jön egy csalódás.

Aztán még egy. Aztán ismét azon kapod magad, hogy " azt hittem,hogy...,de áh... "-mégsem úgy van.

Eltávolodtok a barátoddal egymástól, azt mondod itt nincs valami rendben, én ezt nem így gondoltam és még kitudja mennyi kifogásoló szó és mondat kerül a szánkra, tökmindegy a lényeg a csalódottság.

Ismétlem, a csalódottság.

De én most feleszméltem!

Ahányszor csalódtam benned barátom, annyiszor csalódtam magamba.

Mert ahányszor rosszalóan csóváltam a fejem és huztam el szomorúan a számat, csak rájöttem, megint képes voltam elhinni, hogy ismerlek.
Azt hittem ismerlek, úgy gondoltam, hogy tudom mire vagy képes, mit tennél meg, mit tartasz helyesnek, milyen normák szerint élsz..... 
Elképzeléseim vannak, de annyira sosem ismerlek és sose foglak kiismerni Téged, hogy ne csalódhatnék benned.

Akár kellemesen, akár szomorúan.

Annyiszor varázsolhatsz negatívat és pozitívat nekem ahányszor csak akarsz, hisz csupán magam felől lehetek biztos, téged pedig csak sejtlek, de ez mitsem változtat azon a tényen, hogy szeretlek.

Rodhadt alma szindróma

Gondolkoztatok már azon, mennyire rossz, amikor a félelem sarokba szorít?

Én félek.

Állandóan félek. Azt hiszem ez már kezd betegessé válni.

Köntösbe bujtatom a félelmemet, minél több címet elnyerve, minél több elismerést kiharcolva leplezem a meglapuló hatalmas félelmet.

Erős vakolat az én váram. 

Bemázolom ragyogással és sikerrel magam, csakhogy ne tudják meg azt, hogy mennyire félek, hogy mennyire döntésképtelen vagyok. 

És ez egy tökéletes technika. Mert senki se érhet engem utol, úgy érzem senki sem nőhet fel eléggé az én eredményeimhez.

Micsoda ostoba nő vagyok mi?

Egyszer az olvastam a szeretetben kitágulsz, de a félelem összezsugorít.

Nem csodálom, én tudom, hogy ez így van.

Én megéltem ezt, pontosabban állandóan ezt élem meg.

Nem tudom nektek megmagyarázni miért, de félek attól, hogy valaki igazán megismerjen, hogy minden rejtett zugot kiismerjen a lelkemben.

Ez megrémiszt. Talán még önmagammal is félek szembe nézni...

De annyi mindent elveszítettem már a félelem, a kitágulás hiánya miatt, hogy ideje bátornak lennem.

Egész héten képtelen voltam az egomat eldobni, ezért képtelen voltam megmutatni a szüleimnek, a barátaimnak a szeretetemet. 

Pedig mindvégig bennem égett, de most, hogy elkezdődött az új tanév, hirtelen hatalmas közegbe kerültem.

Túl sok volt...so many people.

És szokás szerint még jobban féltem, még jobban bezártam magam a vakolatom mögé.

Nem mondom, hogy sajnálom.

Azt mondom, bátor leszek.

Már ezzel a vallomással is azzá lettem.

 

 

Uram irgalmazz

Felnézek Facebookra és bejegyzések tömkelegét látom, melyek tartalma a barátok eszközként használása.

Képtelen vagyok felfogni, hogy képtelenek megérteni, hogy a legjobb barátnak is külön útja van, mint ahogy neked és attól, hogy nem lesi állandóan minden problémád még igenis nagyon szeret.

Nem állíthatod a nap 12 órájában sem, nemhogy a nap 24 órájában szolgálatodba, hogyha kínod van legyen kinek a vállán sírni. Külön élete van, saját életfeladata, küldetései, természetes, hogy megesik, ha épp máshol van még akkor is ha melletted "kellene"  lennie.

Én nem azt mondom, hogy ne legyen boldogságban és szomorúságodban is vigaszod, hanem azt, hogy nem kellene feltétel nélkül füttyszóra rohannia.

Egy régi szenny a sok közzül

Azt mondta nekem a minap a nagyi, hogy egy gyereknek köteles a szüleit szeretni.

Ez egy nagyon régi és buta gondolat. A paraszti társadalom szennye.

Megkérdeztem tőle, hogy akkor szeresse a lány azt az apját, aki őt megerőszakolja?

Szeresse az a fiú azt az apját, aki állandóan veri mikor részeg?

Szeresse az a lány az anyját, aki paranoid módon elzárja a házba, hogy ne érintkezzen senkivel?

Szeresse az a fiú az anyját, aki örökösen elkergeti szerelmét?

Szeresse-e az a felnőtt a szüleit, aki megrögzöttként akarja felnőtt gyermekének életét terelgetni vénsége ellenére?

Erre azt mondta a nagyi, hogy az olyan nem is a "szüleje", aki ilyenekre képes.

Én azt mondom, hogy a gyerek nem azért születik meg, hogy a szüleit szolgálja. Nem eszköznek, nem egy tárgynak, nem a szülők rabszolgájának születik. Egy gyerek áldás és a szülők szabad akaratából születik, nem pedig azzal a céllal eteti, neveli, hogy haszont nyerjen belőle.

A szeretetet ki kell érdemelni, nincs ok.

A gén nem ok.

A szeretet és a kötelesség egyébként is ellentét, nem léteznek együtt. Nincs tűz az óceánban és nincs óceán a tűzben.

A kötelesség álszentséget eredményez. Köteleség, amit neked mindenféle képen teljesíteni kell, még ha nem is akarod, csakhogy eleget tegyél valaki vagy valaminek. Nem számít, ah te azzal nem értesz egyet, vagy ütközik az elveiddel, nem, neked azt meg kell tenni, mert kötelességed!

Ha pedig szereted a kötelességedet, az már nem is kötelesség. Az hobby, elhivatottság.

Így már biztos érthető, hogy micsoda ellentét van szeretet és kötelesség között.

Ha te kötelességből szeretsz az nem igazi szeretet. Képmutató vagy.

Ha szeretsz, akkor azt azért teszed, mert nagyszerű érzést ad neked, nem azért, mert kötelességed.

Kötelesség szeretet nem létezik csak egy képmutató világban, de az a szeretet még csak fel sem mérhető az igazi szeretethez képest!

Ha derül a fény

Az ember szokott gondolkodni, már hogyne gondolkodna a legrosszabb időben rosszról.

Miért is ne.

Ilyenkor fény derül mindenre.

Az este agyamba kúsztak gondolatok, a sok közül egyet megvilágított az este....hmmm..., milyen ironikus.

Biztosra veszem, hogy mindenki találkozott már olyan felállással, amikor két egymásnak totál ellentétes személy mély barátságot köt. Azt szokás erre mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást, biztos nagyszerűen kiegészítik egymást,

De aznap este én rájöttem valamire. Az én általam ismert páros, bár a felszínen ég és föld, valójában a színfalak mögött, levetve a maszkot a két személy ugyan olyan...hasonlítanak egymásra!

Ha leveszi a maszkot az egyik fél, kiderül ugyan olyan, mint a másik. Szeretet éhes, elhagyatott, mindezek maszkban kemény ridegségként megtestesülve.

De, ha te közel engedsz magadhoz egy szeretetre éhes személyt, aki ezt nem is takargatja, előbb-utóbb lehullik rólad a maszk és kiderül egy cipőbe jártok. 

Én azt mondom az ellentétek van, hogy csak a felszínen léteznek, de ha látod ami az alatt van, fény derül arra, hogy valójában igenis hasonlóak.

Legjobb barátok lesznek, a kívülállók meg csak annyit vesznek észre, hogy tűz és víz találkozott.

De én már kettőtökről TUDOM az igazságot!

Pszichológus és társai...lásd a magolást

Elég érdekes, hogy épp akkor állok tervek nélkül az életben, amikor a leginkább kéne.

Az igazat megvallva 14 éves korom óta állandóan határozott terveim voltak.

És most, okosabban, érettebb vagyok, mint valaha és semmilyen tervem sincs, amivel a továbbtanulás kérdését megtudnám oldani.

Még a tanév végén elmentem továbbtanulási tanácsadóhoz.

Röviden összegezve - mert egyszerűen annyit nem ért a dolog, hogy mondatokon keresztül írjak róla - semmit sem ért, a nő ugyan azokat a személyiség jegyeket, erősségeket és javítanivalókról beszélt nekem, amiket eddig is tudtam. De hadd menjek tovább! Én tudom magamról, hogy empatikus vagyok, ezt ő is elmondta nekem és perceken keresztül általánosságban beszélt az empátiáról. DÖG UNALOM VOLT, én nem azért mentem, hogy leírást adjon az empátiáról a dühről meg stb., nem én ezekről eddig is tudtam, én nem azért mentem oda. Továbbtanulási tanácsadóhoz mentem, hogy egy közös beszélgetés során orientáljon engem bizonyos szakmák felé, persze a tulajdonságaim alapján. Semmi ilyen nem történt, amikor kezdtem e téma felé terelni a megbeszélést ismét csak unott képet vágtam, mert nem jutottam semmire.

Volt nekem egy lelkileg igen megterhelő időszakom, amikor úgy gondoltam kipróbálom a szakember segítségét. Meglehet nem több volt ez, mint kíváncsiság, de akkor határozottan éreztem azt, hogy szükségem van rá, de mint később kiderült csak magamra volt szükségem, de hadd írjak nektek erről is.

Leírta a helyzetemet, amit abszolult ismertem, mégjobban kezdtem elkeseredni, hogy a pszichológus is csak annyit lát, mint én, semmivel nem jutok közelebb a békémhez. A kezelés végén pedig ugyan azt tanácsolta nekem, amit én magamnak, már napokkal a beszélgetésünk előtt. Még jobban elkeseredtem, hogy mégis miért adnak diplomát, megint csak azt hallottam, amit már eleve én is mondtam magamnak.

Én szigorúan hiszem, hogy a legjobb orvos, a legjobb társ, a legjobb támasz: az ember mindig önmaga.

Persze lehet csak én voltam kontároknál?

Én arra számítottam, hogy egy diplomás biztos nagyobb segítséget tud nekem adni, mint én magamnak, de tévedtem.

Tulajdonképpen én úgy látom, hogy bemagolják az egyetemi tananyagot és megpróbálják ráhúzni az emberekre a skatulyát, amiből tucat általánosítást fognak használni a kezelésük alatt.

De ne feledjétek, lehet csak én voltam kontároknál, csupán a tapasztalataimból írtam nektek, olyan dolgokról, amiket én megtapasztaltam és ahogy megtapasztaltam.

A beérkező leveleim kapcsán

Köszönöm az e-mail-eket, sajnálom, hogy csak a mai nap tudtam még válaszolni rájuk, de az igazat megvallva nem számítottam rá, hogy felfogtok keresni kérdéseitekkel, így eddig ritkább időközönként néztem a mail-emet, de ez mostantól változni fog. Továbbra is szívesen fogadom a negatív és pozitív véleményeket egyaránt és a bejegyzésekkel kapcsolatos véleményeteket.
krisztaspirituale@gmail.com

Nem budítom le a szív érzéseit szavakra, hallgassátok és érezzétek!

Küzdeni a szerelmedért? Vagy inkább magadért.

Te fiú!

Felőlem aztán küzdhetsz a szerelemért, hátha a nagy veríjtékezésed közepette beléd szeret a lány, de arra kérlek, hogy közbe ne legyél vak!

És legfőbbképp csatád során ne döntsd nyomorba a meghódítani kívánt lányt, se magadat.

Én még mindig azt mondom nektek, hogy a szerelem vagy kihajt magától, vagy csak birtokos viszony alakul ki.

Nincs csodálatosabb érzés, mikor a lelked öröm táncot lejt és a szívedben kirobban a rózsa bimbó, a szerelem rózsája.

Semmilyen szerelmi stratégia nem ér fel a szerelembe eséssel.

Mert ne feledjétek, a szerelembe nem belelök téged valaki, te magad esel bele, és végül te magad leszel a szerelem. Mert az érzés annyira átjár, hogy nem tudod elfojtani és amit nem fojtanak el az kicsurran, kiárad, szabad utat talál magának.

Küzdeni a szerelmemért? Vagy inkább magadért?

Én nem vagyok beléd szerelmes, kérlek érzelmileg ne erőszakolj meg, na harcolj a szívem ellen, a szívemért mondva.