Megleptem magam a 18.-omon

Csendes letéti áron
párnámra dönt az álom,
lízingelem az időt,
mialatt ábrándozom, hogy elragad az álom.

Elhallgattatnád?
Azt a vénszájú öreget, ki azt mondja:
de megöregedtem!

Elhallgattatnám!
Belé fojtanám az igazat,
magamba tölteném a hamisat,
az időt álló Kriszta Chrisot!

18 lettél szépségem,
ma holnapra  már vénségem,
feleségül veszlek, hogy eltemesselek,
de előtte az otthonban kergülj meg a demens részlegen!

Neked kellett az élet,
szépségével, sikerével,
szépséges pénzeivel gazdag lettél,
mára már eléggé, hogy kriptára költsd,
benn ne felejtsd a kamatot!
Lefizetheted belőle a papot,
hogy csak csupa szépeket mondjon.

KriSzta drágám! Boldog szülinapot!

Egy végső igazság

Nem voltam veletek fair, sajnálom.

Sokan látogatjátok a blogot és már 2 hete semmi hírt nem adtam magamról.

De most ismét ki kell valamit írni magamból, mert rájöttem a magam végső igazságára, legalábbis egyre a sok közzül.

Azon gondolkoztam, vajon hányszor kell csalódnom egy barátban, amikor végleg azt mondom: nem kérek többé belőled.

Egyátalán létezhet-e olyan, hogy csalódom valakiben, vagy csupán eddig még nem ismertem igazán és ebből következik a kellemetlen meglepetés.

És rájöttem.

Mindenre rájövök előbb vagy utóbb... és általában utóbb (de legalább még ebben az életben).

Megjelenik előtted egy barát, azt hiszed, hogy ő különleges, azt hiszed, hogy végre révbe értél, van egy társad, akivel kölcsönösen könnyítetek az életen, sőt boldogság van kettőtök között.

Milyen csodálatos dolog is a boldogság, pláne, ha az egy másik ember miatt van.

Nem egy tárgy, amit megvehetsz pénzért, nem egy vicc, amit bármikor hallhatsz..., egy ember, aki önszántából van veled és együtt fürödtök a boldogságban.

Ez azért a hiearchia csúcsa.

De a tröténetnek még itt nincs vége, mert az élet az már csak történik, nem stagnál és jön egy csalódás.

Aztán még egy. Aztán ismét azon kapod magad, hogy " azt hittem,hogy...,de áh... "-mégsem úgy van.

Eltávolodtok a barátoddal egymástól, azt mondod itt nincs valami rendben, én ezt nem így gondoltam és még kitudja mennyi kifogásoló szó és mondat kerül a szánkra, tökmindegy a lényeg a csalódottság.

Ismétlem, a csalódottság.

De én most feleszméltem!

Ahányszor csalódtam benned barátom, annyiszor csalódtam magamba.

Mert ahányszor rosszalóan csóváltam a fejem és huztam el szomorúan a számat, csak rájöttem, megint képes voltam elhinni, hogy ismerlek.
Azt hittem ismerlek, úgy gondoltam, hogy tudom mire vagy képes, mit tennél meg, mit tartasz helyesnek, milyen normák szerint élsz..... 
Elképzeléseim vannak, de annyira sosem ismerlek és sose foglak kiismerni Téged, hogy ne csalódhatnék benned.

Akár kellemesen, akár szomorúan.

Annyiszor varázsolhatsz negatívat és pozitívat nekem ahányszor csak akarsz, hisz csupán magam felől lehetek biztos, téged pedig csak sejtlek, de ez mitsem változtat azon a tényen, hogy szeretlek.

Rodhadt alma szindróma

Gondolkoztatok már azon, mennyire rossz, amikor a félelem sarokba szorít?

Én félek.

Állandóan félek. Azt hiszem ez már kezd betegessé válni.

Köntösbe bujtatom a félelmemet, minél több címet elnyerve, minél több elismerést kiharcolva leplezem a meglapuló hatalmas félelmet.

Erős vakolat az én váram. 

Bemázolom ragyogással és sikerrel magam, csakhogy ne tudják meg azt, hogy mennyire félek, hogy mennyire döntésképtelen vagyok. 

És ez egy tökéletes technika. Mert senki se érhet engem utol, úgy érzem senki sem nőhet fel eléggé az én eredményeimhez.

Micsoda ostoba nő vagyok mi?

Egyszer az olvastam a szeretetben kitágulsz, de a félelem összezsugorít.

Nem csodálom, én tudom, hogy ez így van.

Én megéltem ezt, pontosabban állandóan ezt élem meg.

Nem tudom nektek megmagyarázni miért, de félek attól, hogy valaki igazán megismerjen, hogy minden rejtett zugot kiismerjen a lelkemben.

Ez megrémiszt. Talán még önmagammal is félek szembe nézni...

De annyi mindent elveszítettem már a félelem, a kitágulás hiánya miatt, hogy ideje bátornak lennem.

Egész héten képtelen voltam az egomat eldobni, ezért képtelen voltam megmutatni a szüleimnek, a barátaimnak a szeretetemet. 

Pedig mindvégig bennem égett, de most, hogy elkezdődött az új tanév, hirtelen hatalmas közegbe kerültem.

Túl sok volt...so many people.

És szokás szerint még jobban féltem, még jobban bezártam magam a vakolatom mögé.

Nem mondom, hogy sajnálom.

Azt mondom, bátor leszek.

Már ezzel a vallomással is azzá lettem.

 

 

Uram irgalmazz

Felnézek Facebookra és bejegyzések tömkelegét látom, melyek tartalma a barátok eszközként használása.

Képtelen vagyok felfogni, hogy képtelenek megérteni, hogy a legjobb barátnak is külön útja van, mint ahogy neked és attól, hogy nem lesi állandóan minden problémád még igenis nagyon szeret.

Nem állíthatod a nap 12 órájában sem, nemhogy a nap 24 órájában szolgálatodba, hogyha kínod van legyen kinek a vállán sírni. Külön élete van, saját életfeladata, küldetései, természetes, hogy megesik, ha épp máshol van még akkor is ha melletted "kellene"  lennie.

Én nem azt mondom, hogy ne legyen boldogságban és szomorúságodban is vigaszod, hanem azt, hogy nem kellene feltétel nélkül füttyszóra rohannia.

Egy régi szenny a sok közzül

Azt mondta nekem a minap a nagyi, hogy egy gyereknek köteles a szüleit szeretni.

Ez egy nagyon régi és buta gondolat. A paraszti társadalom szennye.

Megkérdeztem tőle, hogy akkor szeresse a lány azt az apját, aki őt megerőszakolja?

Szeresse az a fiú azt az apját, aki állandóan veri mikor részeg?

Szeresse az a lány az anyját, aki paranoid módon elzárja a házba, hogy ne érintkezzen senkivel?

Szeresse az a fiú az anyját, aki örökösen elkergeti szerelmét?

Szeresse-e az a felnőtt a szüleit, aki megrögzöttként akarja felnőtt gyermekének életét terelgetni vénsége ellenére?

Erre azt mondta a nagyi, hogy az olyan nem is a "szüleje", aki ilyenekre képes.

Én azt mondom, hogy a gyerek nem azért születik meg, hogy a szüleit szolgálja. Nem eszköznek, nem egy tárgynak, nem a szülők rabszolgájának születik. Egy gyerek áldás és a szülők szabad akaratából születik, nem pedig azzal a céllal eteti, neveli, hogy haszont nyerjen belőle.

A szeretetet ki kell érdemelni, nincs ok.

A gén nem ok.

A szeretet és a kötelesség egyébként is ellentét, nem léteznek együtt. Nincs tűz az óceánban és nincs óceán a tűzben.

A kötelesség álszentséget eredményez. Köteleség, amit neked mindenféle képen teljesíteni kell, még ha nem is akarod, csakhogy eleget tegyél valaki vagy valaminek. Nem számít, ah te azzal nem értesz egyet, vagy ütközik az elveiddel, nem, neked azt meg kell tenni, mert kötelességed!

Ha pedig szereted a kötelességedet, az már nem is kötelesség. Az hobby, elhivatottság.

Így már biztos érthető, hogy micsoda ellentét van szeretet és kötelesség között.

Ha te kötelességből szeretsz az nem igazi szeretet. Képmutató vagy.

Ha szeretsz, akkor azt azért teszed, mert nagyszerű érzést ad neked, nem azért, mert kötelességed.

Kötelesség szeretet nem létezik csak egy képmutató világban, de az a szeretet még csak fel sem mérhető az igazi szeretethez képest!

Ha derül a fény

Az ember szokott gondolkodni, már hogyne gondolkodna a legrosszabb időben rosszról.

Miért is ne.

Ilyenkor fény derül mindenre.

Az este agyamba kúsztak gondolatok, a sok közül egyet megvilágított az este....hmmm..., milyen ironikus.

Biztosra veszem, hogy mindenki találkozott már olyan felállással, amikor két egymásnak totál ellentétes személy mély barátságot köt. Azt szokás erre mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást, biztos nagyszerűen kiegészítik egymást,

De aznap este én rájöttem valamire. Az én általam ismert páros, bár a felszínen ég és föld, valójában a színfalak mögött, levetve a maszkot a két személy ugyan olyan...hasonlítanak egymásra!

Ha leveszi a maszkot az egyik fél, kiderül ugyan olyan, mint a másik. Szeretet éhes, elhagyatott, mindezek maszkban kemény ridegségként megtestesülve.

De, ha te közel engedsz magadhoz egy szeretetre éhes személyt, aki ezt nem is takargatja, előbb-utóbb lehullik rólad a maszk és kiderül egy cipőbe jártok. 

Én azt mondom az ellentétek van, hogy csak a felszínen léteznek, de ha látod ami az alatt van, fény derül arra, hogy valójában igenis hasonlóak.

Legjobb barátok lesznek, a kívülállók meg csak annyit vesznek észre, hogy tűz és víz találkozott.

De én már kettőtökről TUDOM az igazságot!

Pszichológus és társai...lásd a magolást

Elég érdekes, hogy épp akkor állok tervek nélkül az életben, amikor a leginkább kéne.

Az igazat megvallva 14 éves korom óta állandóan határozott terveim voltak.

És most, okosabban, érettebb vagyok, mint valaha és semmilyen tervem sincs, amivel a továbbtanulás kérdését megtudnám oldani.

Még a tanév végén elmentem továbbtanulási tanácsadóhoz.

Röviden összegezve - mert egyszerűen annyit nem ért a dolog, hogy mondatokon keresztül írjak róla - semmit sem ért, a nő ugyan azokat a személyiség jegyeket, erősségeket és javítanivalókról beszélt nekem, amiket eddig is tudtam. De hadd menjek tovább! Én tudom magamról, hogy empatikus vagyok, ezt ő is elmondta nekem és perceken keresztül általánosságban beszélt az empátiáról. DÖG UNALOM VOLT, én nem azért mentem, hogy leírást adjon az empátiáról a dühről meg stb., nem én ezekről eddig is tudtam, én nem azért mentem oda. Továbbtanulási tanácsadóhoz mentem, hogy egy közös beszélgetés során orientáljon engem bizonyos szakmák felé, persze a tulajdonságaim alapján. Semmi ilyen nem történt, amikor kezdtem e téma felé terelni a megbeszélést ismét csak unott képet vágtam, mert nem jutottam semmire.

Volt nekem egy lelkileg igen megterhelő időszakom, amikor úgy gondoltam kipróbálom a szakember segítségét. Meglehet nem több volt ez, mint kíváncsiság, de akkor határozottan éreztem azt, hogy szükségem van rá, de mint később kiderült csak magamra volt szükségem, de hadd írjak nektek erről is.

Leírta a helyzetemet, amit abszolult ismertem, mégjobban kezdtem elkeseredni, hogy a pszichológus is csak annyit lát, mint én, semmivel nem jutok közelebb a békémhez. A kezelés végén pedig ugyan azt tanácsolta nekem, amit én magamnak, már napokkal a beszélgetésünk előtt. Még jobban elkeseredtem, hogy mégis miért adnak diplomát, megint csak azt hallottam, amit már eleve én is mondtam magamnak.

Én szigorúan hiszem, hogy a legjobb orvos, a legjobb társ, a legjobb támasz: az ember mindig önmaga.

Persze lehet csak én voltam kontároknál?

Én arra számítottam, hogy egy diplomás biztos nagyobb segítséget tud nekem adni, mint én magamnak, de tévedtem.

Tulajdonképpen én úgy látom, hogy bemagolják az egyetemi tananyagot és megpróbálják ráhúzni az emberekre a skatulyát, amiből tucat általánosítást fognak használni a kezelésük alatt.

De ne feledjétek, lehet csak én voltam kontároknál, csupán a tapasztalataimból írtam nektek, olyan dolgokról, amiket én megtapasztaltam és ahogy megtapasztaltam.

A beérkező leveleim kapcsán

Köszönöm az e-mail-eket, sajnálom, hogy csak a mai nap tudtam még válaszolni rájuk, de az igazat megvallva nem számítottam rá, hogy felfogtok keresni kérdéseitekkel, így eddig ritkább időközönként néztem a mail-emet, de ez mostantól változni fog. Továbbra is szívesen fogadom a negatív és pozitív véleményeket egyaránt és a bejegyzésekkel kapcsolatos véleményeteket.
krisztaspirituale@gmail.com

Nem budítom le a szív érzéseit szavakra, hallgassátok és érezzétek!

Küzdeni a szerelmedért? Vagy inkább magadért.

Te fiú!

Felőlem aztán küzdhetsz a szerelemért, hátha a nagy veríjtékezésed közepette beléd szeret a lány, de arra kérlek, hogy közbe ne legyél vak!

És legfőbbképp csatád során ne döntsd nyomorba a meghódítani kívánt lányt, se magadat.

Én még mindig azt mondom nektek, hogy a szerelem vagy kihajt magától, vagy csak birtokos viszony alakul ki.

Nincs csodálatosabb érzés, mikor a lelked öröm táncot lejt és a szívedben kirobban a rózsa bimbó, a szerelem rózsája.

Semmilyen szerelmi stratégia nem ér fel a szerelembe eséssel.

Mert ne feledjétek, a szerelembe nem belelök téged valaki, te magad esel bele, és végül te magad leszel a szerelem. Mert az érzés annyira átjár, hogy nem tudod elfojtani és amit nem fojtanak el az kicsurran, kiárad, szabad utat talál magának.

Küzdeni a szerelmemért? Vagy inkább magadért?

Én nem vagyok beléd szerelmes, kérlek érzelmileg ne erőszakolj meg, na harcolj a szívem ellen, a szívemért mondva.

Akarás és a hozadéka

Ha azt akarom, hogy a dühöm elszálljon, el kell engednem azt, hogyakarom.

Mert bármit amit akarok küzdéssel jár, egy harccá, az akarás egy célért van kitűzve, amit el akarok érni. Elérni bármiféle képpen.

Az akarás küzdelem.

A csaták pedig mindig negatív hozadékokkal járnak.

A düh, amikor átveszi felettem az irányítást negatívan befolyásolja az életemet.

Az akarás negatív hozadéka egyesül a dühömmel, ez nem vezet sehová csak ismételten dühöz, csalódáshoz és még több dühöz.

Nincs szükségem semmire csak arra, hogy nyugodt legyek, nyugodt vagyok, és nem akarok, csak vagyok.

Megbékélhetetlen

Megpróbálom hűen  rekonstruálni a beszélgetést nektek:

Pár nappal ezelőtt felkeresett egy kedves ismerősöm, hogy mégis mit kellene tennie.

Elsorolta a problémáját, ami a következő volt:

A barátja egyre kevesebbet törődik vele, elmaradnak a lágy csókok, állandóan talál kifogást a közös hosszú időtöltésekre. Régen ez nem így volt, minden szabad percet egymással töltöttek, a fiú a csillagokat is lehozta volna a lányért, minden szavára ugrott. Leszokott a cigarettáról, nem járt hétvégente bulizni, hogy még azt is kettesben töltsék.

Elég visszataszító volt hallgatni, hogy még a sarki kereskedésbe is úgy lehetett a srácnak leugrania, ha azt jelezte a lánynak, ne aggódjon, legfeljebb 10 perc és rohan is vissza,

Ez nem természetes dolog, mégis mikor foglalkoztak magukkal a szerelmesek?! Ők meg is halltak vagy mi a szösz? Amikor ezt kérdeztem a lánytól azt válaszolta, hogy ők így foglalkoztak magukkal. 

Akkor ti csak egymással foglalkoztatok, ez volt a válaszom.

Namármost az ember nem másnak születik. Mert már Ti -mondtam- szimbiózusban éltetek, természetesen az ember meg nem valamiféle állat, hogy a végén már önálló életre is képtelen legyen, hiszen egy egészséges ember legfőbb kincse, hogy képes önálló életre. Te pedig ezt elvetted tőle. Már hogy lehetne valaki boldog, ha elveszed ezt a kincset tőle?

Itt kezdődött a kedves ismerősöm hápogása...

De ennek ellenére folytattam.

Ez egy kapcsolat volt, egy kapzsi kapcsolat.

A szerelem amiről beszéltél eleve halott volt, mikor te is kezdenél felébredni, hogy nincs szerelem, eljösz ide hozzám és a barátodat arra kéred, hogy bizonyítsa be, hogy szeret.

Te még mindig betegesen ragaszkodsz a bomló szerelemhez, minek a testét már a férgek járják, pontosan azok a férgek, amik eddig is ott voltak, de neked ez nem számított. Csak a másik birtoklása érdekelt, az a szerencsétlen srác meg azt hitte, hogyha birtokolják az a szerelem és majd a birtoklóját hívják a szerelmének.

Te boldog voltál, hisz egy tárgyat bármikor vehetsz, csak elég pénzednek kell hozzá lenni, de egy szabad akarattal megáldott embert, mégcsak nem is állatot (bár az is rád támadhat) birtokolhattál. Micsoda kincs!

A fiútól elvetted az ő kincsét és te rögtön felékszerezted magad.

Kérj tőle bocsánatot, hogy rákényszerítetted egy szerepre, mert azt hazudtad neki, hogy ez a szerelem.

Végig se értem a gondolataimnak, már is kibékíthetetlenül magamra haragítottam.

Jól kiosztott és elment.

Ennyi a sztory.

Ennyi?! Nem, pontosabban ennyit.

Van nekem egy barátnőm, akinek buta módon ígéretet tettem, miszerint elmegyek a falujában tartott fesztiválra.

Buta módon..., hisz hogyan is ígérhettem én meg bármit is.

A múltban, akkor amikor megígértem, hogy elmegyek én csak azt a pillanatot uraltam, csak abban a pillanatban voltam biztos, még minden kérdőjel volt a jövővel kapcsolatban.

Nos, azóta már sok víz lefolyt a Dunán és még több a Gangeszen.

Már több tucatszor más időben kelt fel a Nap és nyugodott le.

És annyi minden más változott...

Ígéret? Butaság aki tesz!

Hogy lehettem én biztos a jövőben, amikor még csak körvonalakat se láttam belőle. Olyan viszonylagos.

A jövő mindig kérdő jel. Nem látom, hogy mi fog történni, esetleg csak tippelni lehet, hogy mire lehet számolni, de ez edés kevés.

Ezért, ha rám hallgattok, leszoktok az ígérgetésekről. Olyan, mintha a levegőbe beszélnétek, úgy tesztek, mintha holtig biztosak lennétek valamiben, amikor fogalmatok sincs, hogy mi fog történni a jövőben. 

Azt sem tudhatod nem-e halsz meg, afelől se lehetsz biztos, hogy a másik még akarni fogja-e az ígéretben foglaltakat.

Tehát már nem akarok menni a fesztiválra. Ezt megírtam a barátnőnek is, aki ezt írta: "ennyit a barátságról...".

Hát én pedig azt mondom!

Miért? Neked ennyit jelentett a barátság, hogyha elmegyek barátok leszünk, ha nem megyek akkor nem leszünk barátok?!

Nos nekem nem kell ilyen barát.

Valószínűleg fogalmad sincs arról, hogy mi az a  barátság.

Nem egy használati tárgy vagyok akit kedvedre irányíthatsz, te számomra barát vagy. Aki mellett jól érzem magam, akinek örülök, hogy elfogadja a szeretetemet. Semmi mást nem jelentett számomra csak az abszolút önkéntelen szeretetet, nem pedig birtoklást.

Ilyen meg se fordult ezidáig a fejemben.

Végülis...örülök, hogy kiderült, hogy nem vagyok a barátod, de ettől én még mindig mosolyogva gondolok rád, én még mindig kedvellek téged, én még mindig barátomnak nevezlek.

A dolgok természetessége...

Egyszerre vagyunk áldottak és átkozottak.

Ugyan azok a dolgok szomorítanak el, amik boldoggá tesznek.

Sose feledjétek, hogy az érmének mindíg két oldala van!

Örültök a gyerekeiteknek, akik bosszúságot, csalódást okoznak nektek.

Hajszoljátok a pénzt, ami megfertőzi szíveteket.

Örültök a szüleiteknek, akik csorbítják szabadságotokat.

Sikeresek vagytok, de a szegényes magánélet örökké kísért titeket.

És mi elfogadjuk a dolgokat a maguk természetében.

Mert míg érezzük a fájdalmat van, ami a földhöz köt.

És ha már repülünk, mert láncaink elszakadtak, tudjuk, hogy most vagyunk boldogok.

Csak a tehetetlen ember ordibál

Bevezetés: állok a buszmegbe és  a közmunkásból kikel az ördög...eszeveszetten elkezd ordibálni, mert nem bírja megcsinálni a sziklakertet. haragszik a munkáltatóra, a kövekre, amik nem állnak meg szépen és végül haragszik Istenre, hogy " mé' veri" . Vagy 10-en voltunk a megállóba, személyszerint rohadtul nem voltam kíváncsi arra a jelenetre amit a munkásnak "köszönhettem".

Már maga az ordibálás is figyelem felkeltő, az ember nyomatékosítás céljából emeli fel a hangját.

Már az ősemberek is ordibáltak, hogy UA AÁ JÖN A VAD!!!

Ha írásban az ordibálásomat szeretném kifejezni nagy betűket használnék és felkiáltó jeleket...ez tiszta sor.

De az ordibálásnak van más funkciója is a felhívó szerepén kívül.

Fizikai fájdalom...hangosabban beszélünk, hogy elnyomjuk a fájdalmainkat.

MEGÉGETETT AZ OLAJ JÁÁÁÁJ!!!

Vagy szülés közben ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ-nyomjon kérem-ÁÁÁÁÁÁÁ.

 Felhívás, fájdalom és félelem.

SEGÍTSÉG BENN RAGADT A LÁBAM A LIFTBEN!

Vagy a sötét szobában hangosan énekelsz, hogy elkergesd a kísérteteknek még csak a gondolatát is a fejedből.

Végül az agresszív ember is ordibál, hogy túlcsorduló indulatainak utat engedjen.

Aztán a tehetetlen ember,a kivel nemrég találkoztam. 

Az az illető, aki fél, hogy tekintélyén csorba essen, megakadályozza, hogy egoját zsugorítsák->felfújja magát, ordibál, elhordja minden embert, akinek csak egy kicsi köze is van a problémája forrásához mindenfélének.

Tehát, ha ordibálsz, gondolkozz el, hogy vajon beleestél-e a tehetetlen ember skatujába..., mert ha igen,a kkor többet ártasz magadnak, mint használsz.

Hisz az ordibálás célja nem az egó védelme, ha annak használod vissza fog ütni, előbb vagy utóbb, de megfogod inni a levét.

Ha kiabálással véded magad, az nem fog a másik emberben megmaradni, csak foszlányoknak, a legmagasabb hangok talán megmaradnak, de estére már csak "kitudja miket hordott össze, teljesen meg volt veszve."

Maradj nyugodt és alaposan ragd le a másikba érveid alapjait, hogy kikezdeni ne tudjanak már napok múlva vagy, hetekkel, vagy évekkel később.
Persze az se hátrány, ha nem csinálasz magadból barmot vagy alacsonyítod le magad vele még jobban.

Gettó, de gyűlöllek!

2 nagy dörrenés az ajtón az éjszaka kellős közepén és neked elszáll minden addigi gondolatod.

Ott, a halál kapujában állva csak a félelem tölti ki benned az űrt.

A halál félelem, amikor a hatalmas késekkel átdobnak a halál kapuján.

Félsz az ismertet itt hagyni az ismeretlenért.

Mert még a legrondább élményed is gyönyörűnek tűnik.
A félelem teljesen megbénított, egy rugás, egy mozdulat se jutott eszembe a Resident Evilből vagy Jackie Chan-től.

Felmerült: Vajon várnak odaát?

Mindenesetre túléltem, élek.

De ezt sohase fogom elfelejteni.

Ha valamikor, akkor most még jobban rettegek.

Rettegek, hogy legközelebb nem élem túl, rettegek, hogy még egyszer akár csak hasonló is történhet...és még mindíg félek, hogy képtelen voltam bármit is tenni, akkor mi lesz legközelebb?

Remélem NEM lesz legközelebb, soha az életben!

by. KriSzta S.

" Ahol egy álom tragikus véget ér,

ott kezdődik a reményt vesztettség.

S mikor a bú végleg kiszipolyozta lelkünket,

Elkezdődnek az új tervek szövése,

a bosszú édes ízének megismerése."

 -ez az után fogalmazódott meg bennem, miután az osztályfőnököm diszkriminált.

 A szabályokat elhagyva kedvtelésből egyszerűen csak kizárt egy számomra fontos versenyből.

Persze a rákövetkezendő éven, amikor ismét megtartották a versenyt bezsebeltem a díjat. Azon az éven a bosszú vezérelte minden cselekedetemet....végülis bejött.

"Vannak olyan dolgok az életben,

amiket sohasem változtathatsz meg.

Pont ami a véredbe van kódolva.

Bármennyire is elfojtod,

ki irtani nem tudod."

-nos ez akkor villant át az agyamon, amikor azok a tulajdonságok jelentek meg bennem, amiket mindig is utáltam az apámban. Hiába próbáltam kontrollálni, gyakran elszakadt a húr.

"A kísértés olyan, mint egy vírus.

Belülről kezd el enni,

míg végül látható nyomai lesznek rajtad."

-konkrétan ezt a fogyókúra ihlette meg bennem. Képtelen vagyok nemet mondani az édességeknek és csak hízok.

"Nem az az igazi barát, aki megosztja veled a füvet.

Hanem az, aki eldobja azt érted."

-miután elhívtak egy drog partyra rájöttem, hogy nem szabad azokhoz a személyekhez kötődnöm akik képesek lennének megmérgezni . Márpedig azok nem neheztelhetnek rám, akik azt mondják barátaim és mégis helytelen útra sodornak. A barátság kapcsolatában az emberek fejlődnek, a cuccozás is fejlődésemet szolgálta volna, csak éppen visszafele.

Így inkább hagytam őket a fenébe.

Best before-Na ilyet már biztos mindenki érzett!

Amikor az emberek mondanak nekünk dolgokat, de nem akármilyeneket!

Érzéseket, gondolatokat osztanak meg velünk, amik egyenesen a szívünkbe vésődnek.

Van, hogy idővel úgy érezzünk csak hazugság volt, minden szó, minden mondat mű dolog volt, egy színjáték része, amit már csak álomként látunk magunk előtt.

Túl messzi, túl távoli az akkori szavak a mostaniaktól, mára már érvényét vesztette.

Azoknak a dolgoknak még a múltban nem hazugság volt az anyja, csupán az idő miatt lejárt a szavatossága.

Micsoda pazarlás,

pedig nagyon boldoggá tennének, ha a szavaid még ma is frissen szállnának hozzám.

Függő viszony

Miért vagyunk mi állandóan függőségbe?

És miért van minden a világon függőségben?

A növények függnek az éghajlattól, a bánásmódtól.

A tárgyak függnek az időtől, mennyiszer vették használatba.

A testünk, lelkünk, gondolataink pedig mind függnek a külvilág zajaitól és a magunk szükségleteitől.

Miért?

Van-e egyátalán olyan dolog a világon, ami ne függne semmitől?

Azt hiszem nem, hiszen minden hatással van mindenre, tehát végső soron az jönne ki, hogy nincs olyan dolog kerek a világon és az univerzumban, ami független lenne.

Ezért van az, hogy még ha ritkán is, de megtörünk. Darabokra hullunk, hogy újra összeszedjük magunkat, hogy, mint a hamvaiból újjászülető főnix, újult erővel vágjunk neki az életünknek.

Szerelmes szív pácolva, majd rothadva

Szánalmas, hogy csak sajnálattal vagy együtt a barátoddal, komolyan mondom, tőle már csak te vagy a még szánalmasabb.

A szerelem nem arről szól, hogy együtt vagytok és fájdalmas lenne az elszakadás.

Mert már együtt vagytok X hónapja és nagyon rossz lenne, ha külön utakon járnátok tovább.

NEM!

A szerelem nem erről szól!

A szerelem a benned keletkezett boldogság megélése, amit a másik fél idéz elő benned.

Ez a boldogság amikor testi , szellemi, lelki és kémiai folyamataidba is beleivódik a szerelem.

A szerelem az, amiért te  fogod a párod kezét !és nem az az ok, mert fájdalmas lenne az elválás.

Ha csak erről szólna a világot felrázó szerelem közel se lenne annyira népszerű az emberek körében.

Inkább megköszönnétek egymásnak az eltöltött szép közös időket és kész..., az élet erről szól, semmi sem maradandó. Minden mozgásban van, a Föld, a szél, a víz, az érzések, a gondolatok, minden!

És az, ha az egyik fél képes magához láncolni a "kedvesét" az nem normális.

A végtelenséget nem tudod korlátok mögé zárni, a szerelem pont ilyen.

Hisz az univerzum boldogságát ( ezt éled olyankor meg) se tudod szavakra korlátozni és korlátok mögé zárni.

Az vagy ott van teljes érzetében, vagy nincs!

Ébredjetek, ha pedig sikerül, akkor töltsd fel a hiányt, ami keletkezett, mikor a másik elment, hogy újra el tudd cserélni azt, valaki máséval. ( És most a szívedre gondoltam)

Akár címezhettem is volna

Fedezzétek fel utatok során - mely végül a halállal zárul - , hogy miként kell fejlődnöd, míg végig mész rajta.

Jó úton járok, érzem fejlődöm és egy nap képes leszek felsőbb szintre emelkedni, nyugodt szívvel halhatok majd meg.

Fedezzétek fel a karmikus kapcsolatokat, a karmikus feladatokat, vegyétek észre, hogy a kapcsolat magába hordozza a gazdagságot magad számára, hogy az eléd táruló feladatokból miként tudsz a későbbiekben táplálkozni, és végül rájösz, hogy te ,magad is adtál magadból az út során.

Az élet gyönyörű...

fel kell, hogy nyisd szemeidet.

Mi mást kell forróságba a kutakkal csinálni?

A nagy hőség ellenére barátnőmmel beutaztunk Nyíregyházára.

Tovább tartott a programunk, "hál' Istennek" az ivóvizünk is elfogyott.

Namármost a probléma ott kezdődött, hogy lövésem sincs melyik úton sétálhattunk, de egy kis bolt se keresztezte utunkat, így a perzselő napon egyenesen a kiszáradás felé tartottunk. 

Mondhatni a mi hibánk, kevés innivalót vittünk magunkkal.

De az rendesen kiverte ám nálam a biztosítékot, hogy elérünk kettő darab nyilvános útszéli kúthoz - szemeink felragyognak, majd egyszerre borulnak el! - a rihesek direkte levették a kutak fogantyúját, amit ugye nyomni kell ahhoz, hogy víz jöjjön belőle.

Nagyszerű!

Szánalmas mosolyra húzódott a szám, amikor eszembe jutottak a média szavai: több helyen osztanak palackozott vizeket, köztük Nyíregyházán is.

Nos, egybe se botlottunk bele EGÉSZ utunk során...

India? Itt van!

Az állomáson várva még jó pár héttel ezelőtt láttam két külföldit, persze ott kezdődött a szemkigúvadás, amikor a beérkező vonatot kezdték el fényképezgetni. 

Röhögtek és csak fényképezték.

Jó, aki jár vidéki vonatokon az tudja miért szoktam magam is azt mondani a vonatokra, hogy hulla-szállító, de azért rendesen leesett az állam, amikor a szemem előtt játszódott le a külföldiek jelenete.

Nem bírtam ki, oda szóltam nekik angolul, csak megértették mit akartam kinyögni, erre jött a válasz, hogy képtelenek elhinni, hogy itt ilyenek a vonatok. Amennyire értettem jártak, már Indiában és ott is ilyen volt, csak tele volt tömeggel.

Erre én: Wao...

Ekkor átfutott az agyamon, hogy mocskos, WC használhatatlan, az ülések kényelmetlenek, az utasok ( főleg a környéken) olykor kifejezetten veszélyesek, nyáron megsülünk rajta, télen kifagyunk, büdös, mint a dög és késésben a toppon van.

Persze árban veri az EU-s országok vonat jegyeinek az árát, leszámítva az érte kapott utazási körülményeket.

Azért tök vicces, hogy Európa szívében olyan vonatok vannak, mint a mély nyomorban lévő Indiában..., addig, amíg nem Te utazol rajta.

Mára

Istenhez fohászkodunk, de magunkban bízunk

Nyári diákmunka, ezaz!

A JOB diák iskolaszövetkezet egy nagy szemetes kosár.

Belenyúlsz, kurkászol benne, mert rákényszerít az élet, de rá jössz, hogy azzal is többre mennél, ha csak nézed a bűzölgő szemetet.

Kezdődik a történet azzal, hogy még májusban felkerestem egy barátnőmmel a diákmunkával foglalkoző szövetkezetet, hogy biztosan kapjunk szerződést, ez meg is történt.

A kölyök nagy álmokkal belevág a nyári munkába, hogy keressen pénzt szemptemberre a sulira, erre nem hogy pénzt keresne, még ráfizet.

Előzetes egyeztetések után, szerződéssel a zsebembe felkeltem reggel fél 4-kor, hogy 5-re már Nyíregyen legyek, aztán onnan egy heringjárat tovább vigyen fél 6-kor az Ipari parkba melózni.

Miután egymás szájába álltak az emberek a buszon, alig hittem, hogy megérkezzünk és neki kezdjek a pénz csinálásba.

Erre szívélyesen közlik velem a cég kapujába, hogy bocsi, de nem férsz be a műszakba.

Nos jött a nagy öröm, ennyit a szerződésről, ennyit a tárgyalásról, ennyit  a nagy terveimről.

Tulajdonképpen mindenki jól járt velem, csak én magammal nem.

Első helyen az OTP áll, hisz a melóhoz kötelező volt számlát nyitni.

A következő a MÁV, hisz előre megvettem jó pénzért a 30 napos bérletet.

Természetesen az iskolaszövetkezet fejét nem tudom utolérni, hogy kérdőre vonjam, mit szórakozott verem, nagyon aljas húzás volt tőle, márcsak azért is, mert ez előtt már egy héttel állandóan az alkalmat kerestem nála, hogy mégis mikor kezdhetek már a munkahelyen, erre nagy nehezen kiharcolom és akkor is ez lett a vége.

A barátnőm, aki szintén regisztrált nála műszakra, mégcsak nem is tudtak róla a cégnél, legalább rólam annyit mondtak: haza mehetsz, nem férsz be.

Nos, így kénytelen voltam felsőbb körökhöz panaszt benyújtani, márha a kis királylány átbaszni áttudott, akkor hadd mutassam meg rosszal cseszett ki, tehát egyenesen az Országos Iskolaszövetségnek írtam egy panaszlevelet, akik már vissza is írtak, hogy felveszik velük, azaz a JOB-osokkal a kapcsolatot.

Szóval nem semmi, hogy milyen korán, 17 évesen küzdök az életért.

Kár, haszon, fátyol = Szerelem

Az életben mindannyian átélünk olyan érzéseket, amik boldogságot fecskendeznek belénk, mégsem tudjuk, hogy ez az érzés nekünk jót tesz vagy inkább árt, na és ekkor még mindíg ott van a mindent homályba borító boldogság megjelenése is.

Tegyük fel: Szerelmesek leszünk, már nem csak tetszik az illető, hanem minden 5. percben rá gondolunk. Elolvadunk már a neve hallatán is...ismerős?

Egyszóval Zombikká válunk, amikor szerelembe esünk.

Szeretünk zombik lenni?

Mondhatnánk igen...jó érzés.

De mi van akkor, ha anélkül, hogy észrevennénk kifordulunk magunkból az érzés hatására?

Ha a szerelem már nem csak érzésben, nem csak külsőségekben ( arcpirulás, mosoly, zavart pillantások), hanem belső változásokban is megnyilvánul.

" Mióta szerelmes lett totál megváltozott."-hányszor hallottunk már ilyen és ehhez hasonló mondatokat!?

" Rá se lehet ismerni!"-olyan dolgok iránt kezd érdeklődni, amik eddig teljesen idegenek voltak számára, megpróbál úgy viselkedni, hogy az megfeleljen a kiszemeltnek. A gengszter lady elkezdi a pasija rock lemezeit hallgatni, a stréber pali pedig tanulás helyett gyúrni kezd...WTF?!!

És akkor most melyik is a valódi csaj/pasi?

A szerelem elmosta az addigi személyiségét.

De ha felébredünk, ha kiábrándulunk  vagy egyszerűen érezzük, hogy valami hiányzik ebből a szerelemből ( a megszokott igazi éned) akkor vissza találunk-e önmagunkhoz vagy depresszióba esünk?

Sétálj magaddal most és majd elszálltok később

Számomra annyira meglepő, hogy egyesek miért lepődnek meg azon, hogy szerelmes vagyok magamba.

Talán csak másba lehetne?

Annak ellenére, hogy ezzel a testtel húzok le több évtizedet.

A lelkemnek és a tudatomnak jelenleg ez a végrehajtó, megfogható alakja, avagy teste, Ti jelenleg így láttok engemet, ebben a külalakban, akkor pont én nekem nem kellene önmagamba szerelmes lenni?

(Persze, ha valakinek csak szex-ben kimerül a fogalma szerelmi téren az gyorsan felejtsen el.)

Hisz az a világ egyik legbelsőségesebb boldogsága!

Ha elmerülsz magadba, akkor úgy érzed egyé váltál az univerzummal és akkor megértheted, hogy miről is beszélek akkor, amikor azt mondom szerelmes vagyok önmagamba, mert olyankor nincs más ott benned csak a végtelen boldogság.

Persze akinek mindezekről fogalma sincs, csak tanul, lustul, monoton életet él, a tipikus megnyomorított lelkű és csukott szemmel járó azt se tudja mi az a szamáddhi, vagy  belső boldogság, a Halálról is csak a félelem jut eszébe, nos az ilyen emberek, akiket lehetne begyöpösödött és nagyon szegényes információ tárháza van könnyen gondolhatja, hogy egoista vagyok.

Ez vicces, ugyanis én nem nézek le senkit, én nem tartom magam különbnek senkinél, legfeljebb elcsodálkozom, hogy miért járnak az emberek csukott szemmel és miért tagadják meg maguktól a tudást.

Tudom, hogy nem körülöttem forog a világ, csupán a világgal forgom, mint bárki más, legfeljebb én nem rettegek az utolsó percektől, tudom, hogy fizikailag megszűnhetek, de ami igazán fontos az újra egyesülni fog azzal ahonnan lett.

Én úgy gondolom, hogy a szeretet feltétel nélküli, spontánul kiáramló. És vagy kiáramlik belőled valaki vagy valami iránt, de nem adhatsz belőle egy darabot senkinek sem, hogy nesze vigyed.

A szereted belőled áramlik ki, ezért ha te magadat nem szereted, csak egy beteges szeretet fog kiáramlani belőled. Tehát kell, hogy a szeretet téged is átjárjon.

A szerelem pedig a szeretet legfelsőbb szintje. Amikor a boldogság szilárd, nem függ a környezetedtől és szereted magad, hibáiddal együtt, akkor rájösz, hogy máshogy nem fejezheted ki magad, te nem csak szereted magad, igazi benső lényeddel együtt, teljes spiritualitásodban tested és lelked egyensúlyánál megszületik...szerelmes vagy önmagadba.

Mert azt az érzést nem írhatod már szeretetnek.

Amikor egyedül vagy, már nem magányosnak érzed magad, hanem boldogan magadba merülsz, és képes vagy újjá születni.

A Művész

Mindíg szerettem a művészetet.

Azthiszem ez azon kevés dolgok egyike, melyek elixírek az emberek számára.

Gondolj csak a festményekre, versekre, a zenékre. Mennyi mögöttes tartalom!

A művészet segítségével bejárhatod az eget, a poklot, szárnyalsz, bár fizikai tested meg se mozdul, a lelkedet halhatod benne.

Számodra mit jelent?

Mert én azokban hallom a lelkem sírását, bánatát,, magányát és érzi, hogy figyelek rá.

Figyelek rá, hisz a művészet segítségével relaxálok is.

De mindnyájan művek és művészek is vagyunk egyben.

Mindnyájunk tapintható, látható és tele van rejtélyes mögöttes tartalommal, a lelkünkben.

Az élet művészei vagyunk!

Minden ember egyedi és megismételhetetlen, akárcsak egy művészi alkotás, azaz Te magad vagy az, egy művészet vagy, hát terjeszd ki  magad a világba!

ha most meg kellene halnom elégedett lennék magammal. Büszke lennék arra, amit elértem, amin átküzdöttem magam, amit elértem, de legfőbbképpen -mindezek hatására- amivé lettem.

Művészként viselkedtem, mert önmagamnak éltem, így a mű teljes egészében elkészült.

A halál már csak megállíthat, de meg nem ölhet.

Ezért szokásom mondani, hogy:

-Az egyetlen dolog, ami megállíthat az a Halál

 És utána örökké élni fogok.

A híres műveket, mindig azonosítják az alkotóval.

Engem, már önmagammal azonosíthatnak.

Útvesztő

Éreztétek már magatokat elveszve?

Amikor teljesen kifordultatok magatokból és egy nap már önmagatoknak is fáj ez a változás?

Én igen.

Már 1 hónapja, hogy eltűntem és valami elfajzott lény lettem. Azokat bántottam akiket szerettem.

Flegma voltam, lekezelő, elcsigázott,de legfőbbképpen magányos.

Úgy éreztem magam, mint egy érett szív, aki azért viselkedik kifordulva magából, hogy leplezze bizonytalan érzéseit a hétköznapi hajtásban, a kicsapongásait a hétvégéken.

Eddig úgy gondoltam túl sok a nyomás rajtam, hogy menekülő emberré lettem  akit nem számít mennyire csapatnak szét hétvégente,  megéri a sok sikerekért amit hétköznap felhalmozok.

Elvégre sikeres vagyok, boldognak kellene lennem. Eddig azt hittem, hogy a kettő együtt jár, kéz a kézben, de mára rájöttem ez nem így van...

Mindent elértem, amit csak kérhettem. A suli első tanulója, voltam már év tanulója, stúdiózás királynője, és elégedett vagyok..., mégis, valami hiányzott.

MAGAM.

 

De végre révbe értem! Elgördült  a függöny!

Már tisztán látok.

Ha spirituális érettséggel rendelkezel, akkor nem elégszel meg csupán egy jobb személyiséggel, a sikeres hétköznapi életeddel, a felszínes dolgok eloszlanak.  Valami mélyebbre szomjazol. Arra vágysz, hogy hazatérj, újra önmagadhoz, ne a társadalom katonájaként élj. Az igazi béke, szabadság, boldogság és szeretet után sóvárogsz.

Elakartam menekülni a világ elől, vastag falak mögé akartam bújni, végre természetes dolgokkal akartam törődni, nem olyan mű dolgokkal, mint a suli, közéleti szereplések, a hamis emberek.

Tudjátok mi az az üvegház?

Egy üvegből készült épület. Télen-nyáron meleg, eső el nem érhet benne, a virágok meg csak nőnek.

Nos én egy ilyen üvegházba akartam lenni, visszatérve a természethez, a virágok meg csak nőjenek.

Ha bajaim is voltak, úgy éreztem senki sem ért meg, sose érezték és néztek olyan dolgokkal szembe, mint én, de rájöttem.

Nem az a lényeg, hogy ők megértsenek, hanem, hogy magamat értsem. 

Én nem vesztettem el önmagamat,

magamba vesztem el én.Nem a többiek nem értettek meg engem, nem ők voltak süketek és vakok, hanem én..., magammal szembe.

Körülvettek barátok, szerelmek, mégis magányos voltam, mert magamnak én hiányoztam.

Egy biztos: álmamim megvalósítása közben sok mindent nyertem,

                 de temérdek pótolhatatlan dolgot veszítettem.